Nagyon izgatott vagyok, mert délelőttre várok egy igazi storytellert, azaz mesemondót. Előveszem a teáskészletet, kevés forró vízzel meglögybölöm a teáskannát, mert ez is hozzátartozik a profi teakészítéshez. Gondolom azért, mert ha a hideg porcelánkanna hőt von el, nem kerül a teafű igazán forró vízbe. Szóval meglögybölöm, és csengetnek. Kinézek a kis kémlelőnyíláson. Ez ő lesz. Szélesre tárom az ajtót. Szakad az eső. Egy sötétkék anorákos és orkánnadrágos mesefigurát látok a bejárati ajtó előtt, biciklije a ház oldalához van támasztva, hátán hatalmas hátizsák. Hátrahőkölök kissé, mert nem igazán tudom beazonosítani, pontosan melyik meséből is érkezett.
Szuper, gondolom, akkor tehát elhozta az ígért mesekönyveket is, amelyeket majd átbogarászhatok.
Levesz egy réteg orkánruhát, pöttyös zokniban áll az előszobában, és átadja az ajándékot. Ez pedig nem más, mint egy házilag sütött forró kenyér.
Azért késett, mondja, mert várta, hogy kisüljön a cipó. Leülünk az ebédlőasztalhoz, és legalább tíz mesekönyvet vesz ki a hátizsákjából. Húha, nekem kettő-három bőven elég lenne. Arra kérem, mesélje el a kedvenc meséjét. De előtte nem tudom megállni, hogy ne szegjem meg a kenyeret. Vajjal esszük, teát iszunk hozzá, és John belekezd.
Mert a mesemondót John Wheelernek hívják. Próbálok jegyzetelni, de annyira jó színész, hogy egyetlen perc alatt legalább öt szereplő bőrébe bújik. Teljesen elvarázsol. Olyan hevesen gesztikulál, hogy a teás szett többször a levegőbe repül, de szerencsére mindannyiszor sikerül elkapom.
Ki tud ilyen helyzetben jegyzetelni? Egyébként ez lehet az az eset, amikor a szerkesztőt elragadja a szöveg, és elfelejt javításokat tenni, magyarán megfeledkezik a munkájáról. Mégis megpróbálom a lehetetlent, két nyelven jegyzetelek, de nem teljes mondatokat. Ilyeneket írok, hogy varjú, blue-black-light-devil, az emberek próbáltak beert csinálni heatherből, one man is élhet ott, lighthouse, seal olaj, whale olajjal világítanak. Ennél nagyobb borzasztóságot nyelvvel elkövetni csak harminc évvel ezelőtt tapasztaltam az amerikás rokonoknál, amikor olyanokat mondtak, hogy muffolunk a költözünk helyett, vagy ma este Évike frendje (barátja) jön vacsorára, holnap meg a kantriba (hétvégi házba) megyünk. John gyakori vendége a mesemondó fesztiváloknak, egyébként a világbékeközpontban önkénteskedik, és gyakorló nagypapa.
Az eső továbbra is esik. Szedelőzködöm, és elmegyek sétálni. Megnézem Jane Haining skót mártírnő szülőházát. Útközben látom, hogy az egyik farmon tojás van eladó.
Jane Haining volt az, aki a második világháború idején skót misszionáriusként zsidó embereket mentett Budapesten. Elhurcolták, és mártírhalált halt. A mesekönyvet, melyen dolgozom, a skót és magyar népmesék alapján írom majd, és amolyan hommage-könyv lesz, úgy értem, Jane Haining emlékének ajánlom. Mivel a gyerekek számára nincs semmilyen könyv Jane Haininggel kapcsolatban, gondoltam, ezt a munkát elvégzem majd én. Jane Hainingnek nagyon szép emlékszobája van Dunscore-ban. Vasárnaponként a falu valamelyik önkéntese szolgálatot teljesít az emlékszobában, mutogatja a relikviákat az érdeklődőknek. Múlt vasárnap, tiszteletbeli Dunscore-iként én voltam soron. Hét látogató is érkezett, ami elég soknak számít. Az emlékszoba megálmodója és megalkotója a melegszívű és lelkes Pam Mitchell. Sokéves barátság köt össze bennünket.
Egy kiváló muzsikus, a magyar gyökerekkel rendelkező Róbert Szörényi nagyon szép dalt írt Jane Hainingről. Róbert olyan témákat kutat fel, melyeknek skót és magyar vonatkozása is van. Ezeket dolgozza nagyon személyes, megható dalokká. A Jane Hainingről szólót itt meghallgathatjátok:
Akinek tetszett a dal, továbbiakat is hallgathat itt: