Úgy tűnik, Európa tényleg nagyon komolyan veszi az újrahasznosítást – már ami a templomokat illeti. Azon gondolkodom, az európai ember miért nem akar Isten házába járni. Csak találgatok: köszi szépen, elvan magában, majd ő jobban tudja, neki ne mondja meg senki, mit tegyen, tudatosan és extra módon öntudatosan akar élni. Minden fontosabb lett Istennél: a kutya, a macska, a test, a tetkó, a kaja, a pia, a szex, a vásárlás. Tovább is van, de nem mondom, mert nem jut több hirtelen eszembe. Szóval konganak a templomok Európában. Itt Skóciában két „újrahasznosított” templomba is van „szerencsém” ellátogatni, az egyikből étterem lett, a másikból aukciós ház.
Lázasan készülődünk reggel a nénimmel, aukcióra megyünk. A nénim egy nagyobb ebédlőasztalt szeretne venni. Reméli, hogy szerencséje lesz. Megérkezünk a kisváros temploma elé. Nagy a nyüzsgés. De nem az igére való éhség miatt. Az előtérben finom szendvicseket lehet kapni. Belépünk. Kétoldalt a polcokon és a vitrinekben sok-sok csábító csecsebecse kandikál ránk. Éppen úgy, mint Petőfi versében az a bizonyos körte.
Fent a karzaton egy hatalmas kivetítő. Mellette asztal. Az asztalon egy nagy kalapács. A másik oldalon egy legalább három méter magas vaslovag páncéllal, sisakkal, pajzzsal. Kezében hatalmas vasbárd. Egyenesen felénk sújt. Ez biztos szakmai ártalom, de én ebben súlyos jelképet vélek felfedezni. Mondom a nénimnek, mi lenne, ha licitálna rá. Jól mutatna a több száz éves háza előtt. Azt feleli, hogy benne is felmerült, de attól tart, hogy egy reggelre ellopnák.
No, de sebaj, van itt elég cucc, pontosan 586 items, azaz tétel. A nénim tudatos vásárló, ő pontosan tudja, mit akar venni. Be is karikázza az A4-es papíron, melyre hibátlan tételezéssel fel vannak írva az áruk. Van vagy négy oldal. Tétován járkálok a sorok között, tényleg izgalmas látvány a sok régiség. Engem mindig is vonzottak a régi tárgyak. Vajon miket láthattak? Ha beszélni tudnának...
Egy kis dobozban találok hat darab vintázs női karórát, gondolom, jó lesz ajándékba. Öt fontba kerül a hat. Abban maradunk a nénimmel, hogy én másfél órás kimenőkkel felfedezem a várost, és utána visszatérek öt-öt percre. Azt kérdezi a nénim, meddig menjen el az óráimmal. Azt felelem, hogy max. hat fontig. Egyrészt ha lúd, legyen kövér, másrészt, én magyar magyartanár vagyok.
A Burns-szobor előtt állok, nézem a nagy költőt. Akárhányszor látogattam eddig erre a térre, mindig ült a szobor fején egy sirály. Komolyan érdekel, hogy ez a kulturális örökség által önkéntes alapon foglalkoztatott VIP-sirály-e, vagy sorsot húznak minden reggel a sirályok, hogy ki ülhet aznap Burns fejére.
Másfél óránként visszatérek, de úgy érzem, ennek sohasem lesz vége. A nénim szemmel láthatóan élvezi a licitálást. Kipirult arccal minden egyes (586!) tételhez jegyzetet készít: mennyiért vették meg, jó-e az áru. Ha jó, egy vonal, ha közepes, két vonal, ha szóba sem jöhet, három vonal. Csodálom a kitartását. Bámulom a kalapácsos aukcióvezetőt. Milyen higgadt, milyen alázatos, milyen fegyelmezett. Milyen makulátlanul gyűrődésmentes az inge.
Mellettem egy széken idős hölgy. Előttünk egy jóképű középkorú férfi. Az ősz hölgy feláll, odalépdel suttyomban a férfihoz, és rácsap a férfi fenekére. Ez elvileg egy marha jó vicc lehetne, de sajnos a felőlem lévő oldalon csap rá. A férfi rám kapja a tekintetét. Megilletődötten állok. Mondom és mutatom, hogy nem én voltam. It wasn't me, it wasn't me, ismétlem.
Még szerencse, hogy a hölgy hangosan nevetve elnézést kér tőlem. Tisztázódik a talány. Különben megnézhettem volna magam. Még az is lehet, hogy szexuális zaklatás miatt jól meghurcolnak. Uh, ezt most az egyszer frankón megúsztam. Kérdezem a nénimtől, ki volt az a hölgy. Nem tudom, feleli, de minden aukción ott ül, sohasem vesz semmit, csak szórakoztatja a vevőket. Bennem még az is felmerül, hogy mi van, ha ez a hölgy valaha ebbe a templomba járt. És ilyen rossz viccekkel áll bosszút.
Megvan az ebédlőasztal! Hurrá! Nagyon örülünk. Még négy szék is akad hozzá. A négy széket két férfi próbálja elhelyezni a kis autónk hátsó ülésén és a csomagterében. Sehogyan sem sikerül nekik. A nénim odaugrik, arrébb taszajtja a két férfit, és fél perc alatt bepakol. Gázt ad. Indulunk. Minden okom megvan rá, hogy örüljek, jó vásárt csináltunk. Mégsem vagyok felhőtlenül boldog. Az a gigantikus vaslovag jár a fejemben. Mi van, ha egyszer elenged a vas, és lesújt a vásározókra? Ott kő kövön nem marad, és lesz nagy sírás-rívás meg fogcsikorgatás. Az már hétszentség.
Burns versét, az Ae Fond of Kiss, magyarul a Még egy csók részletét olvasom egy kis táblán az autóban. Magyarul így hangzik:
„Nem lett volna szívünk oly vak,
ne lett volna vágyunk oly vad,
ne jött volna, ne nőtt volna:
szívünk most nem haldokolna.”
Szabó Lőrinc fordítása