Van itt Dél-Skóciában egy településforma, ami, ha nálunk is lenne, holnap odaköltöznék. Ez a se nem falu, se nem tanya épületegyüttes. A gyönyörű anyatermészetben egy-egy védettebb völgyben összeépítve vagy nyolc-kilenc-tíz ház. Akár még közös falrészük is lehet. A ház ablakai egyik oldalon a zord természetre néznek, a másik oldalon lévők a szomszéd kertjére, vagy éppen nappalijára. Ja, azt el is felejtettem mondani, hogy a házak több száz évesek.
Nincs varrott függöny, a természet zöldje a függöny. A vendéglátóm azt mondja, hogy nem is érti, miért baj az, ha belát a szomszéd. Az ember integet neki, helóka, we have an amazing day today, mondja, és kész.
Ma autóval körbejárjuk a kis háztársulásokat a mindig kedves és derűs Sheilával és Archival, mert nemrég itt pályázatot hirdettek: „Tartalom és forma népies, ötletes legyen! ” felhívással.
Madárijesztőkkel lehet pályázni. Elnevezzük a körutunkat a The First Great Tattie Bogle Tournak. Az első nagy madárijesztő körútnak. A madárijesztő szó skót nyelven van, angolul scarecrow lenne.
Hm, itt az első, ez bizony egy pókember munka közben.
Nagy a készülődés, mindenki le akarja pipálni a szomszéd madárijesztőjét. Szabad a pálya, a fantáziának csak a szalma és a kiszuperált harisnya hossza szab határt. Van olyan pályamű, amely, hm, izé, kissé meredek. Egy férfibábú ül a vaskerítésen, és egy nagyon erős kontúrokkal rendelkező kőművesdekoltázst villant.
Haladunk lehúzott autóablakkal, és fotózunk. Független zsűri bírálja majd el a pályamunkákat. Az összeférhetetlenség kizárt. Gondolom, a dumfries-i legsirályabb belvárosi sirályok lejönnek majd vidékre, és önkéntes alapon megoldják a zsűrizést.
Még a templom előtt is van egy bábú. Ezt a gyülekezet csinálta vasárnap az istentisztelet előtt, behozták a templomba, és a pap őt is köszöntötte. Én, a szigorú kálvinista, ezen kissé meghökkentem.
A figura egyébként egy szemétgyűjtő falusi ember, és azt szimbolizálja, hogy a templomi közösség gyakran indul el szemetet gyűjteni.
Itt annyira keskenyek az utak, hogy ha egy traktor jön, akkor hosszú percekbe telik, amíg tolatnak, farolnak, és összehoznak valami megoldást. Komolyan mondom, mintha élveznék. Aztán integetnek egymásnak és mosolyognak. Miért nem szélesítik inkább az utat, kérdezem. Minek, mondják, használható így is. Ami használható, arra minek kellene költeni? Hm? Érdekes. Eszembe jut, hogy a körúton minden nyáron újraszerelik a villamossíneket. Pedig tudtommal e nélkül is siklóképesek lennének a Combinók.
Egy férfit látok a nyakig érő fűben guggolni. Csak a feje van kinn. John az, a mesemondó. Mit csinál itt, kérdezem, talán szükségét végzi? Utólag kiderül, hogy gyógynövényeket gyűjtött. Ő egy igazi much of nature ember, felelik. Na, ez a kifejezés nagyon tetszik, ezt megjegyezem.
Délután átjönnek a szomszédok, és közösen próbálunk alkotni valamilyen eredeti pályamunkát. Mivel három nő és két férfi dolgozik együtt, a női szolidaritás győz, egy virágkalapos lánykát csinálunk.
Közben kétszer teázunk, és arról beszélünk, hogy milyen hosszú legyen majd a bábunk szoknyája? Én azt javaslom, hogy érjen térdközépig, és akkor még a gumicsizma és a szoknya között valami jó kis kézzel kötött harisnyát adhatunk rá. Ettől lesz majd igazán skótos a szalmanőcink.
Lassan esteledik. A skót kertemben bámulom a gyűszűvirágokat. Kezdenek hervadozni, telik az idő. A lándzsák hegyén már csak egy-két kibomlásra váró bimbó gubbaszt. A macskák sem a régiek. Odáig vetemednek, hogy fényes nappal a lábam elé tesznek az ebédlőben egy rettegő, félájult, véres egérkét. Azért írom, hogy egérke, mert ez az idei „fészekaljból” való. Egy kölyökegér, akitől a macska könyörtelenül megtagadta az élethez való jogot. Az egérke a cipőm talpa alá próbál bújni. Vinnyog. Könyörög. Most mit csináljak? Egyedül ülök a fotelben a kandalló előtt. Noooooooo!, kiabálom a macskának, mire elkapja az egeret, és a szemem előtt beropogtatja. Kimegyek a madárijesztő-készítő csapathoz. Ez a természet rendje, mondják, mit vagy úgy oda. Én szúnyognál nagyobb állatot nem öltem meg még soha. Böglyöt, dongót, pillangót, pókot rongyrádobásos technikával csapdába ejtek, és visszatessékelem természetes élőhelyére. Szóval, ahogy ott ülök, látom, hogy a szomszéd kertben egy kilencven pluszos férfiember erőteljes mozdulatokkal kapál. Mondom a többieknek, jó látni, milyen aktívak itt az idős emberek. Például a szomszéd, aki már vagy két órája megállás nélkül kapál. Golfra edz, feleli a nénim, a senior golfbajnokot látod gyakorolni. Aha, mondom magamban, akkor ami Magyarországon a kapa, az Skóciában a golf. Ér-de-kes. Na-gyon ér-de-kes.
Ti melyikre adnátok első díjat?