Nagy az izgalom a tanyán, azt sem tudjuk, mihez kapjunk, ugyanis reggelre „megtojt” az egyik csiga. Nyálkával bevont fehér gyöngyöcskék vannak az üveg széléhez tapadva. Mivel nagyon sok a csiga a skót kertemben, ha nem szedjük össze őket, mindent leesznek. A napi rutinunk része a csigagyűjtés. A szomszédasszony tyúkjai már várják, s este az üres üveg le van téve az ajtónk elé. Igen ám, de most mi legyen? Vagy huszonöt fehér csigaembrió van az üvegben, meg két nyilvánvalóan friss diplomás csigaédesanya/csigaédesapa, mert a csigák hímnősek. 

Mondom a nénimnek, hogy szerintem tegyük vissza őket a kert valamelyik félreeső szögletébe, mondja, szó sem lehet róla. Akkor a szomszéd kertbe? Csúnyán néz rám. De elvihetem magammal őket holnap reggel kocogni, javaslom, és egy mérföld után az útszéli bozótosnál: bye-bye. A tyúkok fogják megenni őket, mondja a nénim ellenállást nem tűrő hangon. Egyébként is, folytatja, nem azt mondtad, hogy tanyán nőttél fel, akkor most ez miért olyan nagy baj? Ott nőttem fel, felelem, láttam kutyát, macskát fialni, tehenet, lovat elleni, az mind semmi, de csigát nem láttam szaporodni, és ezért gondoltam, hogy el kéne engednünk őket. Ez nem indok, mennek a tyúkok elé, és kész.

Belenyugszom. Le kell tennem a csiga témát, mert készülődöm, ma megyek a közösségi kisbusszal Durhamba. Ez egy angol város. 

Kérdezem, vigyek-e útlevelet, mosolyognak. Jó, hát félig meddig viccből kérdeztem. A közösségi busz tizennyolc személyes, éppen volt még egy szabad hely. Tizenhét skót kisnyugdíjas meg én. A két és fél órás úton négyszer megy körbe zacskós cukorka, mindenki mindig vesz, én is. Megérkezünk. A kisváros főterén egy trombitás fazon elképesztő hangulatot csinál, A szentek bevonulását adja elő parodizálva. Hm! Ennek a kisvárosnak messze földön híres katedrálisa és egyeteme van. Papok vonulnak el a fazon előtt, mindenki mosolyog.

Meglep, hogy feltűnően sok a főtéren a külföldi. Úgy értem, hogy mind az öt földrész képviselteti magát tökéletes eleganciával. Mégis mi ez? Mikor a katedrális elé érek, akkor látom, hogy a Durhami Egyetem diplomaosztója van aznap.

Hát erre végképp nem számítottam. Ezüstbe, bársonyba, tafotába öltözött népek vonulnak és fotózkodnak. Aranykalapos dámák tipegnek a férjük oldalán. Már megint egy népmesébe cseppentem, én vagyok a szegény ember legkisebb lánya, aki elindult szerencsét próbálni. A tescós reklámszatyromat önkéntelenül belegyömöszölöm a hátizsákomba. Jelen pillanatban ennyit tudok tenni az eleganciám érdekében. Egy kicsivel több, mint semmi. Én megpróbáltam.

A Durhami  Egyetemre való bejutás egyik feltétele a leírhatatlanul magas felvételi pontszám mellett az adott társadalmi osztályba való tartozás. Elvegyülök a tömegben, és sodródom a vendégekkel a katedrális felé. Belépek a katedrálisba.

Leülök egy székre, és nem tudok betelni a látvánnyal. Nézem a világ bársonyba és selyembe öltözött felső középosztályát. Már látom, hogy a városban eltöltendő négy óra e szent helyen fog eltelni. Vannak huszonöt centis sarkú cipőkben botladozó nők. Ezt nem hiszem el! Majdnem orra esnek. Olykor felsikoltok. Tíz percen át csak azt bámulom, ki kaphatná „A legeredetibben bukdácsoló elegáns nő” címet.

Meglehetősen hűvös van a katedrálisban, de a női vendégek elképesztően alul vannak öltözve. Harisnyát egyáltalán nem viselnek. Odajön hozzám egy szervező, és bűbájos mosollyal megkérdezi, hogy vendég vagyok-e vagy látogató. Mert, ha látogató, akkor nyugodtan fáradjak előre.

Ezt tényleg nagyon-nagyon bírom a brit modorban. Nem mintha nem ordítana rólam, hogy közép-kelet-európai turista vagyok. De akkor is. Eszembe jut egy ellenpélda, amikor egy kedves barátom a piacon megkérdezte, mennyibe kerül egy drágább zöldség. Nem mindegy az magának, úgysem tudja megvenni, felelte az árus. Ez persze nem Durhamban történt, hanem Budapesten.

A katedrális lélegzetelállítóan monumentális. Nem lehet csak úgy járkálni benne, le kell ülni, és hosszan beszívni Isten illatát A Krisztus, Szűz Mária és Szent Cuthbert-székesegyházat, vagy röviden durhami székesegyházat 1030-ban alapították. A keresztény építészet egyik legszebb alkotása. 

Szent Cuthbert egy hetedik században élt szent, akinek földi maradványait ereklyeként őrzik itt. Van egy kiállítás a székesegyház egyik terében, címe: Szent Mária és a Fiú.

Egy szépséges fapieta előtt állok. Annyira megható ez az uszadékfaszobor az intézményesített márványok, faragott kövek, bordó bársonyok között. Meghatóan krisztusi.

A városban szerte autócsodák parkolnak, az jut eszembe, hogy mi lenne, ha valaki meghívta volna a diplomaosztójára Krisztust, és szamárcsikón bevonulna a puccos katedrálisba, ahol kivetítőkön kérik a népet a kulturált ki- és bevonulásra. Lehet, hogy felborogatná a monitorokat, és kiabálná: Apám házát diplomaosztók barlangjává tettétek!  

A múzeumboltban szeretnék a nénimnek venni valamilyen ajándékot. Hosszasan válogatok, vajon minek örülne legjobban? Olyan ajándékot szeretnék, amely a testnek és a léleknek is hasznára lehet. Egy kereszt, és egy rúzstartó kiütéssel nyer. Nem akármilyen rúzstartó ez, van benne egy hosszú kis tükör. Tudom, hogy ez lesz majd a nénim kedvenc rúzstartója. Ollala!