Kedves Szomszédaim! Ebben a levélben a csokiról, Krisztusról, a hard rockról és egyebekről szeretnék szólni nektek. A templom itt furcsa hely. A szószék és a széksorok folyosóján rögtönzött éttermet rendeznek be nekünk. Eszünk, iszunk, beszélgetünk, és ez jó. Skóciában a templomokban sok-sok közösségi helyiség található. Én már, kedves szomszédaim, megtanultam szűkölködni és bővölködni is, úgyhogy nem vetem rá magam egyből az ételre.

Egyébként meg asztali áldással kezdünk. Ez egy vidám ének. Arról szól, hogy Isten nagyszerű és jó, köszönjük az ételt, a reggelt, a delet, az estét. De a legjobb a dalocskában, hogy kétszer-kétszer asztalra kell csapkodni. Stílusosan az ámen előtt. Nekem tetszik ez a dal. Le is írom. Meg is tanulom. Majd otthon szeretném újra behozni divatba az asztali áldást. Mert évekkel ezelőtt megpróbáltam. De kudarcba fulladt, mert a fiam utána elkezdte mondani, hogy köszönjük a tyúkot Mariska néninek, a tésztát a CBA-nak. Szerintem egyáltalán nem volt vicces, így hát nem vállaltam további kockázatot. De talán most... Hátha benőtt azóta feje lágya, hisz azóta kinőtt a szakálla.

 

Finom a leves, finom a hús, aztán jön a desszert, és a végén a tea és a muffin. A muffinokra apró szivárvány színű reszelék van szórva. Üzen az Úr most is, hogy ne féljünk, nem lesz többé özönvíz, csak észre kell vennünk. Mi ostoba nemzedék, állandóan jelt kívánunk, hát tessék, itt a jel! Amerikai gospel-filmben érzem magam, épp csak a lila, selyem egyenköntös hiányzik rólunk. Kifejezetten tetszik, hogy így is lehet imádni az Urat, nemcsak halálra vált arccal. Különben sem olvastam a Bibliában sehol, hogy én mondom, szorongjatok. Nem azért írom ezeket, hogy okoskodjam, hanem azért, hogy a világ sokszínűsége felett érzett örömem szóvá tegyem, kedves szomszédaim.

 

De örömem itt nem ér véget. Ajánlom nektek Christine-t, aki a dunscore-i, és Davidet, aki a glasgow-i Queen's Church gyülekezet lelkipásztora.

Először is Dunscore-ról. Van délnyugat Skóciában egy kis falu, a falu mellett van egy göndörzöld rét, a réten bárányok és még valami: egy körsátor. A sátorban tartjuk a vasárnapi csokis istentiszteletet. Ez az istentisztelet más lesz, mint a többi. Ez az úgynevezett Chocolate Sunday Service. Hú, hát az meg mi?, telik meg a szívem kíváncsisággal. Egy falunapi nyitórendezvény kellős közepébe cseppenek. Mindenki kap egy alkalmi énekes füzetet. És, uccu, már kezdődik is az ének. Tapsolunk, ugibugizunk. Vajon nincs-e szabadságunk arra, hogy ezt tegyük? Dehogy nincs, van. Christine beszédét szájtátva hallgatom. De nem sokáig, mert folyton valami vicceset, jóízűt mesél. Hát persze! A csokiról prédikál. Azzal indít, hogy a templom elvileg dögunalmas hely. De nem nekünk, hívőknek. Mert ide mi azért jövünk, hogy mennyei csokit szopogassunk. Neked kell kivenned a dobozból, hirdeti Christine, senki más nem fogja kivenni helyetted. A csoki energia, jó, ha van nálunk mindig egy kis szelet. Van sokféle csoki, de van egy legfontosabb fajta: ez a vésztartalék, más szóval mentőcsoki. Krisztus a mi vésztartalék csokink. Mindenki nevet, tapsol, és a szánkba vesszük a kiosztott csokidarabkákat. Édes, finom. Csordultig vagyok örömmel. B-re gondolok, nem is tudom, miért. Az utolsó himnusz előtt a rögtönzött oltáron álló csokiszökőkúthoz járulunk és vacsoráljuk az Urat. Édes. Átjárja egész lényünket, és boldogsággal tölt el. Pedig szomorkodhatnánk is. Kint zuhog az eső, igazi pocsék idő van. Úgy beszélek hozzátok, kedves szomszédaim, mint értelmes emberekhez, ítéljétek meg tehát magatok a dunscor-i istentiszteletet.

Ajánlom még figyelmetekbe Davidet, a Glasgow-i Queen's Church frontemberét. David a skót Felföldön farmerkodott a feleségével, a bűbájos Donnával és két, mára már felnőtt fiával. A gyülekezet hívta a nagyvárosba, ő meg jött. David igazi showman, az állófogadáson tányérokkal és poharakkal zsonglőrködik. Körbeálljuk és tapsoljuk. Komoly, ha a helyzet úgy kívánja, egyébként folyamatosan játszik. Csodálom ezt a férfitípust. Nálunk, otthon, sokat szenvedett kis hazánkban, ritka az ilyen. A pozícióban lévő férfi Szittyaországban annyira komolyan veszi magát, hogy szinte előtte mennek a pozíciói, melybe olykor bele-belebotlik, mögötte meg a bűnei. Ugyan, már, hány hét a világ, bolondok? David a csellengő fiatalok és hajléktalanok istápolója. A templomban van egy terem, ahol több száz vadabbnál vadabb videójáték pihen fonott kosarakban. David így próbálja becsalogatni az ifjúságot. Vannak hard rock játékok is komplett zenekari felszereléssel a tévé előtt, és már indulhat is a show. A tanítványaim felkapják a gitárokat, a dobhoz ül egyikük, és már játsszák is a Twisted Sister We're Not Gonna Take It című dalát. Ez nagyon kemény, ordítom nekik, hol itt az Isten, gyerekek? Mindenhol, kiáltanak vissza, mindenhol. David mosolyog. Perfect answer, thank you, mondja, tárjátok ki a szíveteket! De mit teszek én, bűnös halandó? Felkapok egy mikrofont, és a kivetítőről olvasva a szöveget, beugrom szólóénekesnek. Csakhogy az angol nyelvet gyakoroljam, ha már itt vagyok, mentegetőzöm. Ostoba, magyarázkodó ember! Tán nem teljesen mindegy, miért csinálod? Csinálod, mert jólesik! Vállald már be!

 

Hát, kedves szomszédaim, én se tudok többet mondani nektek, tárjátok ki szíveteket. Ezt, én, Margit írom nektek Glasgow-ból, a királynő templomából Twisted Sistert énekelve, s reménykedve, hogy nem készül rólam mozgógép, s előttetek maradok a baboskendős, köténykés, kertészkedő Margit.