Kedves Szomszédaim! Ma reggel hírül adja a rádió, hogy Skóciában országos eső várható. Erre elönti szívemet a bú. Aztán elmúlik kesergésem, mert a hegyek között kanyargó úton álomittasan bár, de lelkemben megvigasztalódván haladunk New Lanark felé. Ismeretemet bővítendő cselekvésre késztetem magam, olvasom az utópista szocialistákat. Marx és Engels nevezte el őket így először a Kommunista kiáltványban. Az utópisták nézete Helvetius azon gondolatán alapul, hogy az ember a környezetének produktuma. Ha tehát a környezetet változtatják, változik az ember. Elméletileg. Mily nagy Isten kegyelme, hogy ide vezérelt. Mennyi ismeretben lesz itt részem. De azért tudjátok meg, nem feledem, hogy az ismeret felfuvalkodottá tesz, a szeretet pedig épít. És egyébként is, olyan hamar össze tud omlani ez a földi sátor, tudjátok, már írtam, kézzel van csinálva. Bocsássatok meg, kedves szomszédaim, ha kétszer mondok valamit, de jobb kétszer elmondani, mint egyszer sem.

 

Íme a mese! Élt egyszer a messzi Skóciában egy szegény fűszeres, annak volt egy fia. Ez a fiú, amint felcseperedett, beállt takácsinasnak, aztán takácsügynök, majd hipp-hopp, cégalapító lett. Összeállt egy nem épp heckeficki legénnyel, bizonyos Richard Arkwrighttal, a fonógép feltalálójával, és együtt megépítették a New Lanark-i fonodát. Dale mintegy 400 felnőttet és 800 gyermeket alkalmazott fonodáiban, hát ő aztán engedte magához menni a kisdedeket. Az 5-6 éves gyerekek közül sokan a helyi árvaházból kerültek ki. Nos, ez a David Dale nem volt egy Böjte Csaba-féle, de nem ám! Mentségére legyen mondva, a gyerekek dolgoztatása általános volt akkoriban. Dale-t azonban egyik éjszaka meglátogatta Isten, és megparancsolta neki, hagyjon fel a gyermekek dolgoztatásával. Dale ellenállt, mire Isten csapást küldött rá. Másnap éjszaka megint meglátogatta Isten, és azt mondta neki, a gyerekek a tisztaság, ruházat, tanulás és élelem tekintetében ne szenvedjenek hiányt, mert különben még több csapást küld. Dale megijedt, és mindent úgy tett, ahogy rendeltetett.

 

A városka ellenállhatatlan látványt nyújt. A homokkő házak klasszikusan egyszerűek, és egyszerűen gyönyörűek. A folyó mentén áll a sok munkásház, és előttük folyik a malmokat hajtó csatorna vize. A szövödében van még működő gép is, valaha ilyenekkel voltak teli a vaskos épületek. Zajosan kattog a gép, elképzelem a szövőmunkások százait, akik a szálakat ellenőrzik. És a kis árvákat, akik bujkálnak a gépek alatt, hogy összeszedjék a lehullott szálakat. Azért ők, mert csak ők férnek be a gépek alá. Ki van ez találva nagyon, ha olyan találta ki, aki kevesellte a bőrszabást, helyette inkább emberek szabására vágyott. Jaj, kedves szomszédaim, milyen találékonyak vagyunk mi, emberek mindenfajta rosszra. Mennyivel jobb lenne, ha a rosszban kiskorúak lennénk, a jóban pedig felnőttek.

 

De vissza a meséhez! David Dale veje, a walesi gyáros és utópista szocialista Robert Owen megépítette a személyiségfejlődés intézetét, amelyet az emberi boldogságért tett legfontosabb kísérletnek szánta. De hithű ateistaként kifelejtette belőle Istent. Volt itt könyvtár és olvasóterem. Koncerteket, táncos rendezvényeket és egyéb szertartásokat rendeztek, hogy ne bucsálódjanak a melósok. De Owent is meglátogatta egyik éjszaka Isten, és megparancsolta neki, hogy a gyermekeket 10-12 éves korukig ne merészelje dolgoztatni, mert baj lesz. Owen hallgatott rá, a gyerekeket taníttatta, főleg táncra és énekre, a büntetés és jutalmazás tiltott dolog volt. Owen is hitte, hogy a jó körülmények elégedettebb és hatékonyabb munkaerőt produkálnak.

Nyiszorog a nagy vízimalom kereke, mintha sírna, mintha a sok-sok száz agyondolgoztatott kisgyerek könnye forgatná. Mert elhatároztam, hogy kimondom, nekem ez a modellfalu csak külsőleg tetszik. Belsőleg, a szívemben fájdalom és könny, ahogy nézem a vetített szövőgyári kislányt, Sue-t. Sue egy interaktív alagúton vezet végig bennünket, ülünk a csillékben, és nézzük a világörökség részét, visszamegyünk vagy kétszáz évet. Látjuk a munkások kérges kezét, a gyerekeket az iskolában és a gépek alatt, négykézláb mászva. Erőtlenné tesz a fájdalom. Mindez mi végre is volt? Nagy levegőt veszek, és erőtlenségemből erőt kovácsolok, mert amikor erőtlen vagyok, akkor vagyok erős.

 

Tárjátok ki ti is szíveteket, ne szégyelljétek, merjetek bátortalanok és erőtlenek lenni. Ezt én, Margit írom nektek a Clyde folyó vízesése mellől.