Szomszédaim! Ma reggel kisütött a nap, szétoszlott a felhő, így folytathattuk utunkat Millportba. Ez egy kis sziget az atlanti parton. Egyik csillag a fényességében különbözik a másiktól, mondják. Egyik sziget csupán csak méretében különbözik a másiktól, de itt minden szigetecskén Isten ismeretének illata terjed.

Komppal megyünk a tengeren által, szélvész támad, majd felborítja a hajót. Én egy sarokba húzódván imádkozni kezdtem, a többiek eszeveszetten fényképezték a felcsapódó hullámokat. Milyen érdekes lesz majd visszanézni ezeket a képeket télen a kandalló előtt. Persze csak akkor, ha nem süllyed el a komp, és lesz még számunkra tél. Az egyik vörösesszőke szálfa skótot a kamerájával együtt a korláthoz szorítja a szél. Pedig látszik rajta, hogy nem akárki, a világ mulandó fejedelmei közé tartozik. De hát a szél mégiscsak erősebb nála. A Hammer dzsipjébe száll a fejedelem, asszonyai melléje és hátra. Indítanak, mennek, a szél elül. Kegyes az Isten! Csak nevelt bennünket egy kicsit, hogy a világgal együtt el ne vesszünk. Együnk, igyunk, mert holnap úgyis meghalunk, mondják a hitetlenek. De én nem osztom ezt. Nem is ülök be a kávézóba, én előbb látni szeretném ezt a szépséges szigetet. Biciklit bérelünk, és ki-ki a maga tempójában körbekerekezheti a tíz mérföldes parti szakaszt. Egyébként is ha eszem, az Úrért eszem, senki sem él és hal önmagának. Az ég és a tenger ragyogóan kék, a sziget gyapjas zöld, és lila virágrétek mosolyognak elő belőle.

Kedves szomszédaim! Cumbrae szigete olyan hely, amit szem nem látott, fül nem hallott. Legalábbis az én szemem és az én fülem eddig még nem. Eszeveszetten tekerem a pedált, amikor eszembe jut, hogy tán nincs-e szabadságunk arra, hogy megpihenjünk a sziklás parton. De van! Leállítom a biciklit, és legyalogolok a vízmosta parton. A nagy barna köveken száz meg száz apró fehér mészvázas csigaház. Közöttük egy haldokló medúza. Ami a szemed előtt van, arra nézz, mondom magamnak és hagyom, hadd fussanak a percek. Kissé beljebb egy világítótorony bokáját nyaldossák a tenger érdes hullámai. Süvít a szél, vijjognak felettem a sirályok. Csak nem kiszemeltek engem, a lemaradt, magányos biciklistát? Mi van ha a vihart megúsztam, de a sirályok elől nincs menekvésem? Ők a magasból mindent jobban látnak, kilesik a megfelelő alkalmat, amikor se szemben, se mellettem nem halad el senki, és huss! jól lecsapnak rám. Igen, most már minden kétséget kizáróan a sirályok martaléka leszek Great Cumbrae szigetén az Atlanti-parton. Hát jó messzire kerültem a szülőfalumtól, az igaz, de bárcsak még egyszer láthatnám fatornyos kis falucskámat! Könny szökik a szemembe az erős széltől, kétoldalt lefolyik az arcomon. Tekerem a pedált, mint egy eszelős. Kanyarodik az út, lent a parton népes japán család fényképezkedik és eszik. Fellélegzem. A sirályok lemaradnak, mennek a húsra, a kenyérmaradékra. Te balga, mondom magamnak, hát te ezredszerre is helyet adtál az aggodalomnak, a félelemnek, az ördögnek, mi lesz így veled? Már csak egy mérföld a városig, mutatja a tábla. Előttem egy legalább nyolcvanéves félmeztelenre vetkőzött férfiú teker. Azért írom, hogy férfiú, mert ő távol áll még a bácsitól, van még előtte vagy húsz szép év, nem úgy viselkedik, nem úgy tekeri a pedált, mint egy öregember. Persze, hogy megelőzöm, kíváncsi vagyok, mit szól hozzá. Mosolyog, integet, és iszik egy jót a kulacsából. Különös kegyelem folytán ő egész életében a mosolyt választotta a vicsorgás helyett, ez nyilvánvaló. Ezért tekeri még most is ilyen jókedvűen a pedált. A városba érvén egyszerre két út lesz előttem, melyiken induljak? Persze, hogy a rosszat választom, azt amelyen tilos a biciklizés. Ráadásul annyira zavarba jövök, hogy áttérek az út magyaros oldalára. Szomszédaim! Képzelhetitek, egyszerre azt veszem észre, hogy szembejön velem az egész világ. Hát igen, Skóciában épp fordítva van minden. De nehogy azt higgyétek, hogy megfedd valaki. Áh, dehogy. Kedvesen mosolyognak, integetnek, én visszaintegetek, és haladok ugyanott tovább.



Millportban van Skócia legkisebb kápolnája, a kápolnában van egy oltár, az oltáron van egy pók. Épp ezt nézem. Ez a pók bizonyára nem is sejti, hogy Skócia legkisebb kápolnájában lakik. De jó is az oktalan állatnak! Nem gondolkodik, nem bucsálódik, nem hasonlítgatja magát az edinburh-i Szent Egyed-katedrális nagymenő pókjaihoz, csak örül az életnek. Látszik rajta, ahogy ide-oda szaladgál. Tárjátok ki ti is a szíveteket, kedves szomszédaim, és legyetek csordultig örömmel. Ezt én írom, Margit, Millportból, Skóciából a saját kezemmel.