Elég a' hozzá, édes öcsém, hogy elfoglaltam a kvártélyomat. A pansio főmuftija egy külön fészket kerített nekem, pitvarral, hálóval, de ez nemigen volt kedvemre vasalt. Távul legyen töllem a rossz communicatió, de tudtára ohajtottam adni, hogy ez igen messzi esik a páternosztertól, s nekem gyermekkori lelki nyavalyám a bezártságtól való félelem. Úgyhogy kirendelt nekem egy fertállyal szűkösebb, de jólesőbb szobácskát.

Mihent lepakoltam, andalogni ohajtottam. Helsinkiben cirka egy méteres a hó, szűk labirint utzácskákon járnak az emberek, a végeken penig háromméternyi magas hóhegyek tornyosulnak. Kételen voltam magomra venni temérdeksok ruhát, hogy ne fázzam a nagy hidegben. Ahogy andalgám, arra gondolám, még itt elrabol engem a nagy fehér hókirály, mi leszesz akkor édes öcsémmel? Távul legyen töllem a kegyelmed ijesztgetése is, de gyakorta van az embernél, hogy elméjét incognitoban meglepik a félelmek. A' talám tudva nincsen édes öcsém számára, hogy még Szent Péter is megijedt, mikor a vízben sipadoztak a lábai, hát mi bűnösök hogyne félnénk? Be is csuktam hát mentem a szememet, és egy floraillatot éreztem, a jégvirágok isteni illatát. S tudja, hol lepett meg ez illat? Éppen Aleksis Kivi szobra előtt.

A finn dráma atyja ül mogorván, behemót silencioban peshedve, mint a füstölt hús a nyárson a Nemzeti Színház előtt, s enyhén rosszalló fizimiskával szemléli a tér forgalmát. Lehetetlen, hogy ne szóljak arról, hogy e nagy író matériája a nép volt, s a finn naturát olyan kokány módon ábrázolá, humorral lecsurgatva fennről, hogy sok-sok náció főjét elbódította. A hét testvérben különösképpen, ha alkalma van édes öcsémnek, vegye az okuláréját és olvassa el. Aleksis Kivi ifijún, harmincnyolc éves korában holt el, elborult elmével. Korai halálában, azt mondják, szerepet játszott a meg nem értés, és a sok supánkodó kritikus, hogy ezt vagy amazt mért úgy írta, ahogy. Látja, kegyelmed, mien utókövetkezményei lehetnek annak, ha valakit a kritikusok pócra tesznek.

 

Na, de, na, de mielőtt még elvakarodtam volna a térről, megnéztem, mi megy a Nemzetiben. Hát ott nem mást hirdettek a papiruszok, mint Dosztojevszkij Félkegyelműjét. Igen jólesne látnom! De sajnos hejában, nem láthatom. A diárium szerint nem játsszák csak egy hét múlva. Hol leszem én már akkoron?

Némelyeket a Nagy Égi Fejedelmünk felmagasztal, némelyeket megaláz, engem meg ma háromszor is fenékre ültetett a havon. De hálát kell néki adni, mert ahogy ott ülék, kezembe fúj a szél egy papiruszt. El se is hinné, édes öcsém, mi volt rajta. A mikulás, a joulupukki maga.

 

De nem ceremoniás realitásában, hanem egy filmen.

 

Jalmari Helander és compániája csinálta, a címe Rare Exports. Aztat igen jól teszi édes öcsém, hogy idegen nyelveket tanul, úgyhogy le tudja fordítani magátul a címét. Elég a', hogy egy tudóscsoport elindul Lappföldre, hogy a végire járjon a mikulás-afférnak. Kiderül, hogy a mikulás is tesz csúnya dolgokat, de csakis incognitoban.