Állok a kisvárosi vasútállomáson, várom a nénim. A nénim késik. Kiürül az állomás. Eltervezem, hogy maximum fél órát várok, aztán keresek egy buszt. De alig jutok a gondolat végére, feltűnik egy kisebb autó, és fékcsikorogva megáll előttem. Porzik az út. Pár perc múlva már száguldunk a majdani kertem felé. A négyszáz éves házikó egy kőhíd mellett áll. Hajdanában itt lehetett csak áthajtani a marhákat, ezért lett hídház a neve. Ha jól értem, itt valamifajta vámot fizettek a farmerek a hídon való átkelésért. 

A kert végében folyik a patak, a ház és a patak között van a várva várt kert. Tipikus angolkert, de ezt azért itt nem merném hangos mondani, maradjunk annyiban, hogy kert. Skót kert. Középen nyírott gyep, oldalt körbefut a dús virágözön. 

Ezt fogom majd gazolni az írás szüneteiben. Persze csak akkor, ha van kedved, ismétli a vendéglátóm. A kertben két igen nagy testű macska lustálkodik. Figyelemre sem méltatnak. Unottan nyújtják rám a nyelvüket és nagyot nyújtóznak. De cicuskáim, hol itt a brit jómodor?

A ház kívül-belül csodaszép. Keskeny lépcső vezet fel az emeletre, ahol a négy hálószoba közül a hegyekre néző az enyém. Hatalmas ablak. Szelíd dombok a közelben, ködszurkáló magas hegyek a távolban. Ismerkedem a színekkel, formákkal, illatokkal. A szobámmal szemben van a fürdőszoba, a plafonján üvegablak. Itt, Skóciában nagyon gyakori, hogy a mennyezetre üvegablakot tesznek. Nappal állandóan kapcsolgatnám le a villanyt, nyúlok a kapcsolóhoz, de akkor jövök rá, hogy a napot, szerencsére, nem tudom lekapcsolni. 

Eljön az első éjszaka, fáradtan dőlök az ágyba. Alig alszom valamicskét, a két macska kunyerálva nyávog kívül, és próbálják betolni fejükkel a rosszul záródó ajtót. Nyikorog az ajtóm, mint egy másodvonalbeli thrillerben.

Kiugrom az ágyból, odateszek két széket, rá a bőröndöt, ezzel csak nem bír el a két bivalyerős, rettenthetetlen skót macska. Visszafekszem. Pár perc múlva hallom, hogy a padláson járkál valaki. No de hát ki? Ketten vagyunk a házban. Igaz, hogy van két titkos hálószoba, amibe még nem léptem be, csoda tudja, kik laknak vagy laktak ott. Jó lesz vigyázni. Mégiscsak Skóciában vagyok, egy négyszáz éves kőházban.

Reggel meglehetősen fáradtan ébredek. Azt kérdezi a nénim az asztalnál, hogy volt-e éjszakai vendégem. Poe Hollójára gondolok, összerezzenek. Illetve még azt is, hogy kaptam-e éjszaka ajándékot. Zavartan mosolygok, erre most mit illene felelnem. Itt Skóciában az etikett sokkal jobban számít, mint otthon, egyáltalán nem mindegy, mit mondok. A szavaknak itt nagyobb súlya van. Nem igazán, felelem. Na, ebből aztán ki lehet olvasni ezt is, meg azt is. Egyébként, hogy tetszik érteni, kérdezem. Hát úgy, feleli a nénim, hogy a macskák, akiknek éjszaka egy kis macskaajtón szabad ki- és bejárásuk van, szóval a macskák két egeret is behoztak a hálószobájába. Az egyiket kettéharapták, és legott beropogtatták. A másikat elengedték, az egér bebújt az ágy alá, de reggelre elkapták, és megették. Egészen biztos, hogy az egér nem ment át a másik szobába?, kérdezem. A másik szoba alatt természetesen a saját szobámat értem. Nem, nem, feleli, egyébként meg nem az egerektől kell félned, a műanyagok sokkal veszélyesebbek. Na, erre a válaszra nem számítottam. 

Reggeli után a folyosón hasra fekszem, és olvasószemüvegemen át vizsgálgatom, hány milliméteres rés van az ajtóm alatt, átfér-e rajta egy normál méretű, skót muharegér. A nénim cipőjét pillantom meg az orrom mellett, na ebből a helyzetből hogyan keveredem ki? Elveszítettem a fülbevalómból egy követ, mondom, azt keresem. Nem fér át, feleli a néni, ezen a résen egy egér nem fér át. A macskák wellcome-egeret akartak adni neked éjszaka. Én faragatlan közép-kelet-európai! Hát ezért akarták betolni az ajtómat. Ott volt a két egér a szájukban. Eredetileg nekem szánták.

Kimegyek a kertbe. Nézem a virágokat. De az eszem a két titkos hálószobán jár. Feljövök, és amíg a nénim a konyhában tevékenykedik, istenuccse, benyitok az egyikbe. Nyúlok a réz turbánkilincshez, erre az egyik macska ott terem és beleharap a bokámba. Még szerencse, hogy nadrág van rajtam és cipő. 

Itt nem divat a papucsozás, nincs is papucs a házban. Utcai cipőben, csizmában vagyunk egész nap, ezt nekem elég nehéz volt megszoknom. Szöszmöszmackó és suhogó mackónadrág sincs, rendes nadrágot viselnek otthon. Amikor legutóbb télen itt jártam, és a sáros csizmámat le akartam húzni, mindig az volt a válasz, hogy not important. Nem fontos levenni, senkit sem zavar. Senkit sem zavart, hogy a drapp ülőgarnitúra sáros lett. Nem is értik, miért akarom lehúzni a csizmámat, mikor előbb még teázunk és beszélgetünk egy jót, utána megyünk csak aludni.

Jó éjszakát, akkor következzen az egerek és szellemek ideje. Brrrr, ez lesz csak az én éjszakám!